A Szigetköz keleti csücskében a Mosoni-és a Nagy Duna találkozásánál fekvõ falu számára évszázadokon keresztül a víz adta az életet. Már 1093-ban találkozunk nevével az oklevelekben- elsõként a szigetközi falvak közül. Lakóinak kötelessége volt a pannonhalmi apátság részére hálókat készíteni, vizákat fogni és hallal adózni. Késõbb hajósmolnárok falva volt. A fényképen látható malomhoz hasonló hajómalmok tucatjai álltak Vének mellett a nagy Dunán. A térképen is lehet látni a véneki Duna-part és a Kolera-sziget közötti részen, illetve feljebb Nagybajcs felé, valamint a szlovák oldalon voltak elhelyezve.

A molnárkodás jelentõségét mutatja, hogy ebben a kis faluban a molnárok önálló céhet alkottak. A gõzhajózás elterjedésével hajóra szálltak a vénekiek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a földesúri függõség lazult volna. Jellemzõ, hogy amíg a szomszédos falvak lakói egyházi nemesek voltak és a Duna átjáróinak õrzéséért kiváltságot kaptak, addig Véneken csak egyetlen nemes élt. Ez lehet a magyarázata annak, hogy bár a víz adta az életet, ennek ellenére a falu pecsétjébe földművelésre utaló motívumokat - eke és csoroszlya - emeltek be.

Az a kis ház, amely a révészé volt, immáron megújulva kultúrtörténeti értékké emelkedett és remélhetõleg a turistákat - a Szigetközön keresztül kerekezőket - fogja szolgálni. Hidak híján a gyalogosokat ladikokkal, a kocsikat komppal szállították át a Dunán és annak számtalan ágán. A révjog az uradalomé volt, és tõle kapta meg a révész, akit a kompbér harmada, a csónakbér egésze illetett. A révész a parton lévõ kis kunyhóban lakott, és hangos kiabálással hívták az egyik partról a másikra. Éjjel-nappal egy szóra indultak, pedig rossz idõben, jégzajlásban nem volt kellemes. Éjjel bizony sokáig kellett "hõrögetni", amíg meghallotta a kiáltozást. A révész volt a kapocs a falu és a szárazföld között. A révész hozta-vitte a tanítót a túlparti Gyõr-Szentivánból.